Első fejezet

Gondolataimat a nappaliban megcsörrenő telefonom szakította meg. Lesétáltam a lépcsőn és keresni kezdtem a készüléket. Végül a konyhapulton találtam rá.
- Szia bajnok - vettem fel a telefont.
- Szia kincsem - köszönt mosolyogva. Kicsi lányunk mozgolódni kezdett apukája hangjára - Espoo is üdvözöl.
- Szia kicsim - köszönt neki is - minden rendben otthon?
- Igen - feleltem mosolyogva - Rami azt mondta tegnap, hogy áthozná Justuut néhány órára, mert Titus beteg, és orvoshoz kell vinni.
- Jaj szegény kis srác - sóhajtott - de azért vigyázz a kis rosszcsonttal.
- Nyugi, minden rendben lesz - nyugtattam meg - ott minden rendben van?
- Igen, bár elég esős az idő - válaszolta, és hallottam, hogy az ablakhoz sétál - most is esik.
- Remélem a versenyen nem fog esni - húztam el a szám. Nem szerettem, ha esős volt a verseny, az még veszélyesebb volt, mint egyébként.
- Hát én is kicsim - sóhajtott - most mennem kell, de az edzés után hívlak.
- Rendben - feleltem - vigyázz magadra rendben?
- Vigyázok ígérem - válaszolta, a hangján hallani lehetett, hogy mosolyog. Miután letettük a telefont, a bejárati ajtó melletti ablakhoz sétáltam. Figyeltem a hópelyhek záporát, és a hasamat simogattam. Espoo felébredt amíg beszéltünk, és nem mulasztotta el ezt tudtomra adni.
- Jól van kicsim, megyünk eszünk valamit - indultam a konyha irányába.
Reggeli készítés közben érkezett meg Rami Justuu-val.
- Jó reggelt - ölelt meg - hogy vagyunk?
- Éhesen - nevettem - gyertek be.
Betereltem őket a nappaliba.
- Hogy van Titus? - kérdeztem aggódva. Kimi keresztgyermekeire én is sajátomként tekintettem, így persze én is aggódtam.
- Hát úgy néz ki torokgyulladása van. Nem túl komoly, de azért persze aggódunk - magyarázta.
- Érthető - bólintottam és figyeltem hogy játszik Justuu.
Nyugodtan autózott a szőnyegen. Rami mindkét fiának hamisítatlanul finn természete volt. Akár csak a keresztapjuknak. Mondtam is már Kiminek, hogy remélem Espoo is csendes és nyugodt baba lesz.

- De én megyek is - állt föl Rami, és nyomott egy puszit kisfia fejére - jó legyél, te kis rosszcsont.
- Szia Rami - adtam neki két puszit - jobbulást Titusnak.
- Hamar rendben lesz - mosolygott a férfi - ne aggódj, mert árt az unoka húgomnak,és mondd meg Kiminek, hogy ő se aggódjon. Ha jól lesz akkor jövő héten meglátogatunk rendben?
- Persze - bólintottam mosolyogva - gyertek át ebédre hétfőn vagy kedden.
- Majd még megbeszéljük - nyitotta ki a bejárati ajtót - sziasztok.
- Szia - búcsúztam, és visszamentem a kis sráchoz aki ezúttal a kanapén tologatta az autóit. Hiába, a versenyzői vér...
- Just nem vagy éhes, reggeliztél már? - kérdeztem, és leültem a kanapéra.
- Van gabonapelyhed? - kérdezte ugyanolyan pajkos fénnyel a szemében, mint amit Kimiéből már olyan jól ismertem.
- Hát persze - nevettem, felemelkedtem a kanapéról és felé nyújtottam a kezem. Ő meg boldogan megfogta, és velem tartott a konyhába.

- Na és mesélj Just, hogy megy a suli? - kérdeztem miközben kivettem két tányérkát, és megtöltöttem gabonapehellyel.
- Jól megy - vont vállat a kis srác - tegnap olvasnunk kellett, és én tök sokat elolvastam, szerintem a tanító néninek bejön ahogy olvasok.
- Az jó, az azt jelenti, hogy jól megy az olvasás - nevettem fel. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet egy kisfiú ilyen nagyon imádni való.
- Apa is ezt mondta - helyeselt Justuu, és belekanalazott a reggelijébe.
- Van kedved reggeli után sétálni, vagy kimenni a parkba? - kérdeztem nevetve
- Anya azt mondta, hogy ne fárasszalak ki nagyon - vigyorgott rám és egyik kicsi tenyerét az asztal alatt a pocakomra helyezte.
- Ne izgulj, ez nem nagy fáradtság - nevettem.
- Hát akkor rendben van - vigyorgott a kis srác. Szóval reggeli után én és Justuu kisétáltunk a parkba. November lévén hó borított be mindent, így hóembert építettünk, hó angyalt csináltunk, és hógolyóztunk. Másfél óra futkosás után, a kipirult kisfiú kijelentette, hogy éhes, szóval hazamentünk. Ebéd után pedig, olyan csendben volt, mintha ott se lett volna. Komolyan, csodálkoztam, hogy lehet ennyire csendben. Lejött néha a konyhába, ha szomjas volt, de egyébként végig a szobájában volt.
- Szia - jelent meg Rami a konyhában 2 körül - Justuu?
- Fent van - válaszoltam - délelőtt kint voltunk, és szerintem, elfáradhatott, mert azóta csak akkor jött le ha szüksége volt valamire.
- Igen, mostanában abban a korszakban van, hogy mindent önállóan akar csinálni - magyarázta Rami.
- Érthető - bólogattam - menj és nézd meg.
Rami el is tűnt, és nemsokára az ölében hozta le a kisfiút, aki édesen aludt.
- Tényleg elfáradt - nevetett - köszi hogy vigyáztál rá Lily.
- Nincs mit - öleltem meg - hogy van Titus?
- Hétvégére a régi lesz - mosolygott
- Remek - bólogattam mosolyogva.
- És mi a helyzet a kisasszonnyal? - kérdezte.

- Remekül van – mosolyogtam – ma kicsit csendes, de estére biztosan meg jön majd a kedve egy kis mozgolódáshoz.

- Örülök, hogy minden rendben van – mosolygott – de mi megyünk is, hazaviszem ezt a kis álomszuszékot.

- Rendben van – bólogattam és az ajtóhoz kísértem őket – vigyázzatok magatokra! És hívj, ha tudjátok mikor jöttök!

- Hívlak, ígérem – bólogatott a finn miközben berakta kisfiát az autóba. Utána adott még két puszit, beszállt ő is, és elhajtott. Egy ideig még figyeltem a távolodó autót, majd lassan besétáltam a házba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Espoo megmozdult, mosolyogva tettem a pocakomra a tenyerem.

- Hát felébredtél kincsem?